Lábujjhegyen

spicc

A spiccelés a balett-táncosok legjellegzetesebb mozdulata, az ezt lehetővé tévő lábbeli, a spicc-cipő pedig legfontosabb társuk munkájuk során; átlagosan két-három párat táncolnak szét egy héten. A még ma is kézzel készített cipők története egyidős a spicc-technika kialakulásáéval.

A spicc-cipő és a balett-táncosok legjellegzetesebb mozdulata, a spiccelés egyidős egymással: együtt alakultak ki és együtt fejlődtek. A balett a XVI. században vált népszerűvé, II. Henrik francia király felesége, az olasz Katalin hercegnő vezette be a királyi udvarba. A kosztümös-maszkos táncosok udvari fellépése egyre látványosabbá vált, és a technikák is változatosabbak lettek. XIV. Lajos nagyon szeretett táncolni, így szívesen vett részt udvari produkciókban. Amikor pedig már túl öreg és túl kövér lett a tánchoz, a balett patrónusává vált. Ő alapította meg a későbbi Párizsi Balettet.

A balett ekkoriban még kizárólag a férfiak művészete volt, főképp azért, mert a jellegzetes viseletet, a mozgást megkönnyítő harisnyát nők nem viselhették – nekik nap mint nap parókában, nehéz ruhában, magas sarkú cipőben és a légzést is szinte lehetetlenné tévő fűzőkben kellett pompázniuk; abban pedig bajos lett volna táncolni. A XVII. század végén már voltak női táncosok is, azonban hosszú ruhájuk még mindig megnehezítette a mozgásukat. Ám ahogyan a balett szép lassan kikerült a királyi udvarokból a közösségi színpadokra, a nők is egyre nagyobb teret kaptak.

Az 1730-as években a táncosok a levegőt is meghódították, persze csak képletesen: már nemcsak az egyik gyönyörű pózt vették fel a másik után, hanem ugrottak és szökdeltek. A balett-táncosnők pedig fellázadtak a bokáig érő tütük és a magassarkúk ellen. Marie Salle leengedte a haját, és laza ruhákat öltött, hogy könnyebben mozoghasson; riválisa, Marie Anne Cupis de Camargo leszedte a cipője sarkát; Scandale pedig megrövidítette a szoknyáját, hogy olyan mozdulatokat is véghez tudjon vinni, amelyek korábban csak a férfiak számára voltak lehetségesek.

A XVIII. században még több ugrással és forgással bővült a paletta. A XIX. században pedig felfedezték a spiccelés szépségét. Állítólag Marie Taglioni volt az, aki először táncolt végig egy darabot spiccelve, mégpedig A szilfid 1832-es előadását. De korábbi újságcikkek is léteznek, amelyek „fantasztikus lábujjakat”, illetve a „lábujjaikról lezuhanó” táncosokat emlegetnek. Viszont tény, hogy Taglioni reformálta meg a balettet, és fejlesztette a spiccelést cirkuszi mutatványból művészi eszközzé és technikai bravúrrá. Ennek köszönhetően a táncosnő igazi sztár lett – orosz rajongói állítólag úgy szerették, hogy megfőzték a cipőjét, és szósszal leöntve elfogyasztották…

De hogy miért álltak egyáltalán lábujjhegyre a táncosok? Az 1830-as években, a romantika korszakában a legtöbb balett története egy halandó, földi férfi és egy természetfeletti nőnemű lény – nimfa, tündér – szenvedélyes és tragikus szerelméről szólt. A halhatatlan, légies szépségek pedig olyan kecsesek és könnyedek voltak, hogy akár egy virágon is tudtak egyensúlyozni. Ezért kellett a spicc, hogy a tánc nyelvén is ki tudják fejezni a művészek ezt a légiességet. A XIX. században kifejlődött lábtartás azóta finomodott, de megmaradt a balett egyik legjellegzetesebb mozdulatának.