Egy kis tütütörténelem
A tütü a balett-táncosok legjellegzetesebb viselete; a kör alakú, fodrokból álló szoknyára még azok is ráismernek, akik egyébként semmit sem tudnak a balettről. Gyerekkorában minden kislány balerina akart lenni legalább egyszer – ha máshol nem is, hát a jelmezbálon –, csak hogy magára ölthesse a gyönyörű, hercegnős viseletet. Bár a tütü már több évszázada a táncosok hű társa, eleinte egészen másképp nézett ki, mint ma. Az első, XVI. századi balettekben a táncosok még súlyos kosztümöket viseltek, és nők még nem is szerepelhettek az előadásokban. A XVII. században megjelentek a nők és velük a tütük is, azok azonban még nem térd fölé, hanem bokáig értek, jelentősen megnehezítve a táncosok mozgását, akik hamarosan fellázadtak, és elérték, hogy rövidebb szoknyában léphessenek színpadra. A klasszikus tütü azóta is a műfaj elengedhetetlen kelléke: egyetlen darab elkészítése akár kilencven óráig is eltart, és mintegy kilencven méternyi fodrot használnak fel hozzá.
A szó eredete
A legenda szerint az alsóbb társadalmi rétegek, akik az operaházakban nem a páholyban foglaltak helyet, mint a tehetősebbek, hanem sokkal lejjebb, egész más nézőpontból szemlélhették az eseményeket. Az eredeti kifejezés, a francia tutu arra a látványra utal, amivel ők szembesültek, azaz a balerinák szoknyája alatti területet jelöli. A hátsó (franciául cul) megduplázott gyermeknyelvi elnevezése, a cucu módosulata a tutu, ami tehát voltaképp ennyit tesz: popó. A szó jelentése láthatóan kevésbé elegáns, mint maga a ruhadarab, de szerencsére eredetével kevesek vannak tisztában, így ez nem rontja le A hattyúk tava vagy A diótörő élvezetét.
A tütü anatómiája
A tütü a táncosok számára olyan, mint egy „második bőr”: tökéletesen kell illeszkednie, de egyben a szabad mozgás útjába sem állhat; bírnia kell a strapát, de emellett nem veszíthet légiességéből. Így a gyártóknak úgy kell összeállítaniuk a ruhadarab egyes részeit, hogy a fenti feltételek egyike se sérüljön. A fűzőrész hat-tizenöt textildarabból készül. Ez elkülönül a szoknyától; a deréknál vagy a csípőnél csatolják hozzá, és néha rugalmas fülekkel is rögzítik, hogy engedje a szabad mozgást. A derékszalag a derekat és a csípőt takarja; ez lehet a fűző része, de különálló elem is. A szoknyarész határozza meg a ruhadarab formáját és típusát, amely lehet klasszikus, romantikus vagy harang alakú.
Tütütípusok
A már említett három típus, a klasszikus, a harang és a romantikus közül az utóbbi jelent meg először. Legelőször 1832-ben viselt tütüt a színpadon balett-táncosnő: Marie Taglioni A szilfid előadásán. Ez még bokáig ért; ezután kezdett rövidülni. Az erre a korszakra, a romantikára jellemző tütüket ma is használják. A romantikus tütük hosszúak, légiesek és a táncossal együtt libbennek. Általában három-öt réteg tüllből készülnek. A másik népszerű típus, a klasszikus tütü a romantikus után alakult ki a balettlátogatók nyomásának engedve, akik többet szerettek volna látni a táncosok lábmozdulataiból. A klasszikus tütü merevebb, és szinte vízszintesen áll, így többet mutat a lábból. Ezt a típust legelőször Virginia Zucci olasz balerina viselte az 1880-as években. A vízszintes rétegeket egy alsónadrágszerű részre varrják; a harang tütüét úgyszintén. Ez utóbbi, amely ötvözi a két említett típus jegyeit, alakjáról kapta a nevét. A harang tütü rövidebb és több rétegű, mint a romantikus, viszont hosszabb és kevesebb rétegű, mint a klasszikus, illetve finomabb tüllből készül.
